Ballagás 2017

Négy végzős osztály búcsúzott el iskolánktól május 5-én délután.  Reggel kék égbolt és verőfényes napsütés köszöntött minket ahogy beléptünk az iskola épületébe, ahol – nem meglepő módon – már folyt a munka. A tizenegyedik évfolyamos diákok egész délelőtt az iskola épületét és az udvart borították virágba, az alsóbb évfolyamosok kora délután segítettek az előkészületekben, így mire az első vendégek megérkeztek, már minden a helyén volt. Sok száz szülő, rokon, barát pillantása irányult 5 órakor a kis harangra, ami kongásával azt jelezte, hogy a ballagók elindultak megtenni utolsó sétájukat az iskola folyosóin mint hermanos diákok. 
A tizenegyedikesek nevében Barta Dénes így köszönt el kedves szavakkal idősebb társaitól:

 

Tisztelt Tanáraink, kedves Vendégeink, ballagó Diáktársaink!

Elérkezett a nap, amitől talán sokan tartottatok. A hermanos diákok ugyanis nem várják a ballagást, hiszen mindnyájan szeretnek idejárni.

            Én, tizenegyedik évfolyamos tanulóként ma csak ballagásotok előkészítő munkálataiban vettem részt. Hajnalban keltünk, hogy feldíszíthessük számotokra az iskola épületét, méltó legyen arra, hogy elbúcsúztassunk benneteket.

            A Hermanban töltött közel három évem alatt rengeteg élménnyel és baráttal gazdagodtam. Csak elképzelni tudom, mit hozhat majd a következő tanév. Viszont azt még elképzelni sem tudom, milyen lehet itthagyni mindezt. Hiszen Ti most nem csak egy ünnepség részesei vagytok. Életetek egyik legszebb szakasza zárul le ezekben a percekben.

            Búcsúztok tanáraitoktól, diáktársaitoktól, a néha már-már örökkévalóságnak tűnő tanóráktól, rengeteg közös élménytől, a felejthetetlen diákévektől. A közös poénok, hatalmas nevetések, a sok-sok rendezvény a gólyatábortól a kopaszavatón át a osztálykirándulásokig, a fergeteges Herman-hétig, mind-mind csak emlék marad már.

            A sok együtt töltött idő összekovácsolt benneteket. Barátságok köttettek, új kalandok és kihívások elé állított titeket az élet. A megpróbáltatások, a vizsgák, az elsajátított ismeretek és készségek sokat adtak nektek, még akkor is, ha sokszor tehernek éreztétek őket.

            Talán bizonytalan léptekkel indultok tovább a felnőtté válás útján, de bárhová vezessen is ez az út, sors, a hermanos diákévek mindörökké megmaradnak benneteket. Hermanosnak lenni egy életérzés. Egy utánozhatatlan érzés, amivel csak az tud azonosulni, aki megélte.

            Igen, reggel felkelni, feldíszíteni az iskolát…. Ez minket szomorúsággal tölt el. Már nem fogunk látni benneteket a folyosón, nem nevetünk együtt a büfé előtt. A Ti ballagásotok számunkra az elmúlást jelenti. A helyeteket lassan átvesszük mi…

            Most itt álltok velem együtt a színpadon, és talán igazából nem is rám figyeltek, hanem a felvillanó emlékképekre. Eszetekbe jut millió kis apróság, amit hajdan jelentéktelennek hittetek, most azonban minden felértékelődik az elválás perceiben.

            Ismerünk benneteket, sőt szeretünk benneteket. Hiányozni fog a sokféle egyéniség, a sok-sok őrült pillanat. Nem mérhetjük már össze erőnket sportversenyeken, nem táncolunk a bálokon, nem kampányolunk már értetek. Azáltal, hogy távoztok iskolánkból, egy kicsit iskolánk is másmilyen lesz. Mert megismételhetetlen az itt eltöltött négy, öt, nyolc év.

            Barátaim! Barátom! Búcsúzom tőled! „Légy, amivé legszebb hajlamaid által válhatsz - de elsősorban maradj ember.”

 

Ezután Berndt Dóra, 12. évfolyamos diák lépett a mikrofonhoz. Elcsukló hangon búcsúzott, nemcsak osztályától, az évfolyamától, hanem az iskolától is, felelevenítve a tanórákkal és szünetekkel kapcsolatos emlékeket.

 

Tisztelt Tanáraink, Szüleink! Tisztelt ünneplő közönség! Kedves ballagó Diáktársaim!

Most hogy itt állunk valaminek a végén, és mégis valaminek a kezdetén, nehéz eldönteni mire is szeretnénk gondolni inkább: a múltra, az elmúlt évekre, a csodálatos összegyűjtött emlékekre, vagy az éppen bizonytalannak tűnő, de annál közelebbi jövőre.

Egy évvel ezelőtt mindössze egy méterrel álltam arrébb az akkori végzősöket búcsúztatva. Csak egy méterrel, mégis ha arra gondolok, mennyi minden férhetne el ebben az egy méterben, akkor akár egy mérföld is lehetne: boldog és szomorú pillanatok, barátok, szerelmek, élmények és emlékek. Ezek mind együtt töltik ki ezt a távolságot.

És ha mi, itt a színpadon állók mindannyian összeadjuk ezeket az egy métereinket, kialakíthatjuk azt a szövevényes útvonalat, amit mi a gimnáziumnak hívtunk.

Néha egyenes volt az út, rendben volt minden, úgy éreztük semmi akadály nem gördülhet elénk. Olykor azonban egy-egy kanyarnál kilátástalanná vált az helyzet, eltévedtünk. Ám ekkor valakitől mindig megkaptuk a helyes irány felé terelő útmutatást.

És hogy kik voltak segítségünkre? Mindazok, akik akár csak egy apró mozdulattal is, de hozzájárultak ahhoz, hogy ma itt állhassunk.

Szüleink, akik sokszor még akkor is támogattak minket, amikor talán meg sem érdemeltük volna a segítséget, és akik akkor is bátorítottak, amikor mi már az egészet feladtuk.

Tanáraink, akik mindent megtettek azért, hogy biztos tudással nézzünk szembe az érettségivel, és le is győzzük azt.

És ez az iskola, ami helyt adott középiskolai éveinknek, nevetéseinknek, könnyeinknek, barátságaink születésének. Ennek az iskolának köszönhetjük, hogy már tudjuk milyen öt perc alatt megebédelni, megtanulni egy egész témakört egy szünet alatt, nyolc órát aludni három óra alatt, és úgy elkésni, hogy a portás bácsi ne írjon fel minket.

Ezek miatt lehetünk ma azok, akik vagyunk, és ballaghatunk el mosollyal az arcunkon, mert tudjuk, hogy mennyi mindennel lettünk gazdagabbak itt.

Felnőttünk, elérkeztünk egy útelágazáshoz - készen állunk az életre. Mi sem bizonyíthatná ezt jobban, mint ez a búcsúzó idézet Micimackótól:

„Szerencsés vagyok, hogy van valamim, aminek nagyon nehéz búcsút inteni.”

Végül Madarász Péter igazgató úr beszédét hallhattuk, amiben utoljára látta el tanáccsal a ballagókat és szüleiket. A beszéd így hangzott:

 

Kedves Ballagó Diákjaink , kedves Szülők, tisztelt Vendégeink!

Valahogy úgy van az, hogy az ünnepek előtt megszaporodnak a teendőink. Mindig elhatározzuk, hogy most lassítani fogunk, elmélyülünk az ünnep gondolatában, időt szakítunk, hogy ünneplőbe öltöztessük szívünket, mégsem tudjuk megtenni. Szorítanak határidők, halaszthatatlannak tűnő feladatok árasztanak el. Így van ez a családban, és így van az iskolában is. Pedig szükség van a számvetésre, a lassú odafigyelésre, a meg-megállásra, a rohanás helyett a ballagásra.

Ballagás – a napokban eltűnődtem, hogy mennyire találóan fejezi ki ez a szó azt az ünneplést, amiben most részünk lehet. Lassú léptekkel halad az úton az, aki ballag. Megfontolt tempóban távozik valahonnan. Nem siet, ráérősen, szemlélődve lépked a célja felé.

Kedves Végzős Diákjaink! Ez most mind benne van a mi ballagási ünnepünkben. Az utóbbi napokban kicsit lassabban, kicsit ballagva jártátok be a százszor, ezerszer megtett utakat az iskolában. És most is ünnepélyesen lassú léptekkel végigjártuk eddigi életek színterét, a Herman folyosóit. Távozni készültök innen, ahol 8 – 5 vagy 4 hosszú évet töltöttetek, és ahogy rátok nézek, látom, hogy átérzitek a távozás örömét és fájdalmát egyaránt. Még itt vagytok, még embert próbáló feladatok tornyosulnak előttetek, még másfél hónapig a mi gyerekeink vagytok, de már elindultatok távolabbi céljaitok felé. A mi feladatunk az volt, hogy a szülői ház támogatása mellett felkészítsünk Titeket arra az útra, amely most százfelé vezet számotokra. Kaptatok tudást, ismeretet, de hinni akarom, hogy az a batyu, amit a vállatokra tettünk, bölcsességet is rejt, emberséget és bátorságot. Ballagtok, nemcsak tőlünk, de a gyermekkorból, sok esetben a családi otthonból, a szülővárosból, sőt néhányan még a hazánkból is. De az emlékek végigkísérnek majd benneteket az úton. És az emlékezés a Ti számotokra én azt hiszem, boldogság is egyben.

Hioszi Tatitosz, akit a szeretet filozófusának is neveznek, nagyon találóan fogalmazza ezt meg, mikor így ír:

 „Ha a boldogságot kutatod, belül keresd, emlékezeted roppant csarnokában. Itt tiéd az ég, a föld, a tenger, a csillagok. Itt találkozhatsz önmagaddal. Csak egyetlen egy nem lehet a tiéd: a perc, amelyet elfeledtél. Amire nem emlékszünk, már nem a miénk...

Az emberek bebarangolják a világot, megcsodálják a hegyek égre meredő csúcsait, a tengerek egekig ívelő hullámait, a folyók félelmetes kanyargásait, az óceán végtelenjét és a csillagok semmibe tűnését. Csodálnak, miközben elfelejtenek emlékezni. Boldogtalan, aki emlékeire ügyet sem vet, és boldog ezek szerint csak az lehet, aki emlékezni képes.”

Nektek van kire és mire emlékezni, ezért bizonnyal boldog emberek lesztek.

 

Kedves Szülők! Tisztában vagyunk azzal, hogy ez a nap nem csak gyermekeik ünnepe, hanem az Önöké is, hiszen Önök fogták a gyermekeik kezét. Önök tudták, mikor szükséges a bátorító szó és mikor a szigorú tekintet, mikor kell szólni és mikor hallgatni. Minden évben megteszem, mert fontosnak tartom, hogy  a gratuláció mellett megköszönjem Önöknek azt, hogy bíztak bennünk, ránk bízták gyermekeiket ebben az életszakaszukban, amikor nem csak a szaktárgyi tudásban gyarapodnak látványosan, hanem személyiségük, jellemük formálódásában, emberségük kialakulásában is. 

 

Engedjék meg, hogy ebben az ünnepélyes pillanatban köszönetet mondjak kollégáimnak is, a végzős osztályfőnököknek, a szaktanároknak, a vezetőtársaimnak, az oktatást segítő minden munkatársnak, hogy áldozatos munkájukkal hozzájárultak ahhoz, hogy most jogos büszkeséggel ünnepeljük a búcsúzó diákokat.

Ránk, itthon maradókra- szülőkre és tanárokra is nagy feladat vár, sokrétű feladat.

Először is elengedni az útra indulókat. Tudom, ez az elengedés sokszor szorongással jár, mert eddig közelebb voltunk és óvni tudtuk gyermekeinket, diákjainkat, de most hirtelen minden megváltozik. De ne felejtsük el, hogy amíg fogtuk a kezüket, addig figyeltek, tanultak, hogyan kell majd önállóan haladni az úton. Bízzunk bennük, hogy megtanulták.

Másodszor feladatunk támogatni is a ballagókat céljaik elérésében. Az elmúlt években, sokszor lehet, hogy nem érezték, hogy egy-egy számonkérés, felelősségrevonás, egy-egy nehezebb feladat is ezt a célt szolgálta. De ma már világosabban látják ők is, hogy a célok eléréséhez áldozatokra, küzdelemre van szükség. Ebben segítettük őket, és ígérjük továbbra is tenni fogjuk.

 

Harmadszor pedig fontos dolgunk nekünk itthon maradóknak hazavárni, hazahívni és persze emlékezni rátok. Gyertek vissza, mondjátok el nekünk merre jártok, mi történik veletek.

 

Kedves Ballagó Diákok! Végezetül a zászlóra tűzött idézetetekkel búcsúzunk tőletek, vigyétek magatokkal Ti is az üzenetét:

„Gyönyörű az, ha az ember célba lát, s eléri azt tűzön-vízen át.”

 

Most hát induljatok! Találjátok meg az igazi értékes célt életetekben!

Isten legyen Veletek, kísérje és óvja utatokat!

 

Az igazgatói beszéde része volt a Herman Ottó Gimnáziumért érdemérem kiosztása, amelyet idén Újhelyi János Ábel 12/4 osztályos tanuló vehetett át. Ezután iskolánk névadójának, Herman Ottónak a szobrát koszorúzta meg iskolánk két kiváló diákja, Madarász Zsuzsa és Szajkó Szilárd. Szép és megható ballagásunk azzal zárult, hogy Szabados Kornél József elszavalta a Szózatot.

 

Tállai Borbála 9/KNY