Camino

A Herman Ottó Gimnázium néhány szerencsés diákja április végén élete egyik legnagyobb kalandjában vehetett részt. A Camino de Santiago utolsó 160 km-es szakaszát tették meg mindössze egy hátizsákkal a hátukon. Az expedíció tagjai voltak: 9 hermanos diák, Germán Bernardo, matematika tanár, Varga Gabi, tapasztalt cserkész, Komjáti Lujza, orvostanhallgató és Germán édesanyja, Rosi.

A következő sorok Germán Bernardo gondolatai.

Ennél jobb társaságot nem is kívánhattam volna. Az expedíciónk Budapestről indult, majd onnan tovább Barcelonába vettük az irányt. A csapat nagy része meglehetősen izgatott volt, hiszen több mint felük még nem utazott repülőn. Ezt a repülőutat még 3 másik követte, így nem csoda, hogy hulla fáradtan estek össze, miután megérkeztek.

Mielőtt megkezdtük a gyalogtúránkat, 2 napot Barcelonában töltöttünk. Csapatunkat egy kiváló vezető kísérte, David Cibeiras, történelem tanár a Veszprémi Vetési Albert Gimnáziumban.  Bejártuk egész Barcelonát, láttuk a Sagrada Familiát, a Las Ramblas híres sétálóutcáját, a Plaza Catalunát, Barcelona tengerpartját, a Playa de la Barcelonetát. Pont jó bemelegítés a Caminóhoz.

Barcelonából Portóba repültünk. A délelőttöt a városban töltöttük, megkóstoltuk a híres bacalaót (tőkehal) majd gyalogtúránk kiindulópontjához, Ponte de Limába utaztunk. Itt rengeteg zarándokkal találkoztunk, a világ minden pontjáról érkeztek.

Az első szakasz, amit a királynő útjának neveznek, Puerto de Bruja kikötőtől indul – aznap 400 méter szintkülönbséget másztunk meg. Az első szakasz megtétele után Rubiaes nevű faluba értünk. A menedékház, amelyben megszálltunk, igazán kellemesnek bizonyult, kutyákkal és egy lóval.

A túránk 2. szakaszától kezdve kisebb csoportokra váltunk szét, így tudtunk más zarándokokkal is beszélgetni. Valença do Minhóba érve egyben Portugália utolsó településéhez értünk. Nagyon lassan jutottunk el aznapi zarándokszállásunkra. Akik elsőnek értek be, finom epres desszertet készítettek a későn érkezőknek, akikről utólag kiderült, hogy már egy faluval odébb jártak, azaz Spanyolországban.

A harmadik napon átkeltünk a határon (néhányan immár harmadszor csupán pár óra leforgása alatt) és Tuiba értünk. Épp jókor, hiszen belecsöppentünk a Nagypénteki körmenetbe. Így egyértelmű volt, hogy a téren maradjunk, hogy megnézzük a felvonulás kezdetét, de nem sejtettük, hogy mindezt még egy egyórás prédikáció is követni fogja. Továbbmenni ezért már nem tudtunk, a faluban ragadtunk, élvezhettük az eseményeket és csak dél után tudtunk folytatni utunkat.

 A napok kezdtek begyorsulni, szerencsére sérülés sem nagyon volt, kivéve azt a bizonyos vízhólyagot, Kornél ugyanis rettenetesen szenvedett tőle. Sajnálkozott is - „és pont nekem van vízhólyagom, az egyetlen fiúnak a Caminón”. Kornél kénytelen volt spanyol tudását felhasználni, amikor a kórházba érkezett.

Utunk során tengerpartok és folyók mellett haladtunk végig. Kb. 20 fok volt, de még nem annyira meleg ahhoz, hogy fürdeni lehessen. Egy picit azért belelógattuk a tengerbe a lábunkat és volt olyan, aki egész testével megmártózott.

Amellett, hogy átlagosan napi 20 km-t gyalogoltunk, megvolt a napi rutinunk: bevásárlás, vacsorakészítés, rendrakás… Igazán büszkék voltunk magunkra, hogy ilyen jó csapatmunkát végeztünk, és ráadásul még gasztronómiailag is odatettük magunkat. Mondhatom, hogy az együttműködés, a szervezés és a logisztika tökéletesre sikerült.

Több alkalommal is elmentünk vacsorázni étterembe.  Az utolsó napokban néhányan már jelezték, hogy vágynának pizzára. Én viszont határozottan kijelentettem, hogy amíg minden egyes tipikus spanyol ételt meg nem kóstolnak, addig pizza sem lesz. Persze mindent nem sikerült kipróbálnunk, de közel jártunk hozzá.J

Végül Santiagóba értünk, és minden bűnünk (erről a naplónkban is vannak bizonyítékok) alól feloldozást nyertünk. Aznap éjjel Madridba repültünk, hogy a másnap délelőttöt a fővárosban töltsük. Madridot 5 óra alatt megnézni szinte lehetetlen, de azért nekünk sikerült. Gran Vía, Puerta de  Alcalá, Retiro Park, Puerta del Sol, Palacio Real, Plaza Mayor..... tőkehalas szendvics...

A kirándulásunk összességében problémamentesen alakult, bár nem telt el úgy nap, hogy ne lett volna néhány apró kellemetlenség, de ezért is volt mégis olyan kalandos.

 

TEXTO ORIGINAL EN ESPAÑOL

Una expedición del instituto Herman Otto completó la pasada semana una de los mayores aventuras de su vida. Los últimos 160 km del camino de Santiago, andando con su mochila a la espalda. La expedición estaba formada por 9 alumnos, Germán su profesor de matemáticas, Varga Gabi, una Scout experimentada, Komjati Lujza, estudiante de medicina y la mamá de Germán, que fue la mamá de todos durante estos días.  No se me ocurre mejor compañía.

Nuestra aventura comenzó en Budapest desde donde volábamos a Barcelona. Los alumnos estaban nerviosos  ya que para más de la  mitad del grupo esta era la primera vez que volaban.  A este vuelo le siguieron otros 3 vuelos más, así en el vuelo de regreso los alumnos andaban como Pedro por su casa por el aeropuerto y cayeron dormidos al poco de despegar el avión

Antes de empezar a andar, pasamos dos días en Barcelona, acompañados del mejor guía posible, David Cibeiras el profesor de historia de Vezsprem. Nos recorrimos toda Barcelona, de la Sagrada Familia, a las Ramblas, de Plaza Catalunya a la playa de la Barceloneta, de Plaza Espanya al Parque Güell…  Buen calentamiento para el camino.

Desde Barcelona volamos a Portugal. Después de pasar la mañana en Oporto, comer un rico Bacalao, fuimos a nuestro punto de salida del camino Ponte de Lima, donde nos encontramos con numerosos peregrinos de multitud de países distintos.

La primera etapa, fue la etapa reina, con ascensión del puerto de la Bruja con un desnivel de 400 metros de altitud. Etapa que terminamos sin problemas llegando a Rubiaes un pequeño pueblo donde dormimos en un acogedor albergue con perros y un caballo.

En la segunda etapa, empezamos a andar en pequeños grupos, de esta forma podíamos ir hablando con los demás peregrinos. El final de la etapa de ese día era Valença do Minho, la última localidad de Portugal. Al albergue fuimos llegando poco a poco, los primeros que llegamos empezamos a preparar  unas deliciosas fresas con nata. Recibimos una llamada, el resto del grupo se había pasado de pueblo y habían llegado hasta el pueblo siguiente, bueno mejor dicho hasta el país siguiente.

Al tercer día cruzamos la frontera (algunos por tercera vez en pocas horas) llegando a la localidad de Tui, justo en el momento en que iba a comenzar la procesión de viernes Santo. Nos quedamos en la plaza para verla comenzar, sin saber que la procesión iba acompañado de un sermón de una hora. Ya no podíamos salir, así que no nos quedó más remedio que disfrutar del espectáculo y continuar con la marcha después de mediodía.

Los días empezaron a pasar muy rápido, sin tener que lamentar ninguna lesión a excepción del bueno de Kornel que empezó a sufrir los dolores de una terrible ampolla. Se lamentaba: “jó encima que soy yo el único chico, me tiene que pasar a mí”. Kornel, tuvo que hacer uso de todo el español que había aprendido cuando fue al centro de salud para que le curasen la ampolla. Y termino el camino andando como un auténtico TERMINATOR, “no pain, no glory”

El camino cruzo playas y ríos.  La temperatura era de más de 20 grados pero el agua estaba un poco fría. Todos metimos un poco los pies y alguno  metió el cuerpo entero.

A parte de andar unos 20 kilómetros diarios teníamos la tarea de hacer la compra, preparar la comida, recoger la cocina…. Nos sentimos muy orgullosos del trabajo en equipo para hacer estas tareas, si más que un grupo de peregrinos parecíamos una peña gastronómica. La colaboración, organización y logística fue perfecta.

 

Fuimos varios días a cenar a restaurantes. Los últimos días del viaje, los chicos empezaron a decir que querían Pizza, Germán muy firme dijo que hasta que no probásemos toda la comida típica española no comeríamos Pizza. No nos dio tiempo a probar todo ;), pero estuvimos cerca, sí.

Llegamos a Santiago, obteniendo la Compostela por lo que todos nuestros pecados (unos del naplo incluidos) quedarían perdonados. Esa misma noche volamos a Madrid, para pasar la mañana siguiente en la capital. Es difícil ver Madrid en 5 horas, pero nosotros lo hicimos (Gran Via, Puerta de Alcala, Retiro, Puerta del Sol, Palacio Real, Plaza mayor … ) bocadillo de calamares incluido.

El viaje transcurrió sin tener que lamentar ningún problema grave, pero no pasó ningún día sin que ocurriese algún pequeño percance, que hizo aumentar la adrenalina y hacer del viaje un poco más aventura.